Én is Isten vagyok 

Álmodozó pillanatokban gyakran,
Ha eszembe ötlik egy kóborló szó,
Nyelvemmel rögtön zsonglőrködve,
Betűire dobálgatom szerteszét,
Majd visszapuffanva, ajkamnak futva,
Hirtelen egy új szó, egy hang fakad.
Így játszom át, Gaiaból, a szót Igazra,
Majd Kronoszból lett a Gonosz szó,
Reppent tovább tudatom lézengő hamvában,
Ész röpke értelmi villanása csapott Zeuszra.
Úgymint, kezéből a villám, sújt le a haldoklóra.
Ily hirtelen jött a felismerés, e magzat
Ősi vére, mily erőkből állt össze. E csöppség,
Míg tejjel táplálkozott, és mézet nyalogatott,
Nem is sejthette, hogy az Igaz és Gonosz erők,
Együtt vannak jelen, s majd most még
Törékeny testén, ezek mind kiütközve, megjelennek.
Zeusz nevéből, hasonlatokat gyűjtő agyam,
Szuezt bütykölte. Egy átjáró, mely szűk és mély.
Ekkor döbbentem rá, a teremtés művére, mit
Nyelvem kavart össze, szórakozott tornával.
Zeuszt, kiben az ősök két véglet ereje tombol,
Vagy éppen lágyan elsimul az ereiben, E két
Egymáshoz feszülő erő sugárzását, Napra hagyva,
Hevítve hordozza a szerelem, s szeretet áramlását.
Hogy lecsendesítse állandóan háborgó, zavaros
Lelkét, darabokra osztotta, és a Földön az
Emberekbe olvasztotta. Csak szerencse, vagy
Jól átgondolt szervezés dolga, hogy kiben,
Lelkének mily arányú minőség kap majd lángra.
Ezt csak ránézéssel megállapítani nem lehet,
Ezért, Önmaga lelkét, kísértésre, szenvedésre
Késztette, s mi leszűkített tudatban egyedi,
Önvalós lelkeknek hisszük magunkat, mert
Az átjárás, a visszalátást igazi Isteni valónkba,
A homályos felhő, mi a kísértő megtapasztalásokból
Fakad, állandóan kóvályogva belső Isteni fényünket
Mint a Napot a felhő, eltakarja, és önismeretünket
Teljes tudatlanságban, sötétségben tartja. Zeusz,
Így akart pontot tenni a végére, hogy a két erőt
Önmagában szétválassza, erre táncolt össze,
Számban a Szuezi csatorna, a szűk átjáró, mit
Ha megtalálunk, visszaillesztődünk eredeti
Helyünkre a Nagy Isteni testbe, de már azon részébe
Hová, hajlamot hordozó tulajdonságunk kéri. Ki Zeusz
Túlnyomó gonosz részéből pottyant, e lapályos
Földre, akkor hajlama, e tapasztalat megélésére forog.
Ha az igaz anyai lelkületű részéből zakkant,
A virágos rétre, akkor az igaz és jó hozza lázba.
S ha már biztosan látható, a lélek irányultságának
Teljes képe, engedélyt kap, az átjáró felkutatásra.
Egyik a Pokolra, a másik a Mennyországba.
S ki hová vágyik, ott nyom majd kilincset. S így
Majd lassan Zeusz teste kettéválik, s lefejti,
Elkülöníti Önmagában tomboló ellentétes erőt.
Így szétválasztva, Önmagában végre béke, nyugalom
Honol, mert minden természet a maga helyére került.
Mennyországban virágzó, éltető fejlődő élet,
Pokolban, pokoli önmagát felemésztő, haldokló.
S nevet ajkam, mert ennek a játékos pillanatnak
Felderengett a Szuezi csatorna lényege. S az én
Drága Istenem, Önmagam, még jobban, mélyebben
Belelapult, ebbe a sóhajokkal átitatott érző szívembe.
Már nem akarom megváltoztatni, kritizálni
Ítélkezni felette, már értem, az összeomlás, a
Darabokra hullás mi célból lett eltervezve.
Már értem, miért kellett a gonosznak minél
Kitörőbben a felszínre kerülnie, egyébként
Ha közben dorgáltad volna mind, az igazság
Lapított volna, mint néha fejembe a kín.
Most értettem meg az én szép sudar legényemet,
Ki lesz az Isten a mennyekben., kiben már
A legszebb Jó és Szép teljes pompájában
A mennyország fényáradatában lángol.
És a Föld gondolom, további tanulási
Helynek fennmarad, mert ha véletlenül
Lenne olyan, ki mégsem érzi jól magát a
Pokolban, persze, az is lehet jó hely az odavalóknak.
Az esélyt még megkaphassa, változásra,
Mennyekben, ha rakoncátlankodna valaki,
hát legyen hely, hol szenvedéssel jóváteheti.
Nem potyog már könny a szememben, mikor
Nagyon, fájdalmasan betegnek éreztelek, már tudom
Olyan volt ez neked most, mint Jézusnak a keresztre feszítés,
Végig kell csinálnod, s általad, mindenki
Új, szép, boldog világra fakad. S, ha mégis
Érzem, hogy fáj ott belül, majd elsimogatom,
Gyengéd ujjaimmal a lelki, testi fájdalmat.
Talán, ott kellett volna ülnöm, az ágyad szélén,
És egyfolytában, arcommal simogatni a tenyered,
Mit, oly sokszor mondtál nekem, „fogd meg a kezem”.
Ma is fogtam egyszer, a két kezembe, szép és eleven volt